Abundant Days to Come... // A java csak most jön...
Robert Gabris, Lukáš Hofmann, Gideon Horváth, Anna Zemánková
Photos: Zsuzsanna Simon
On view: 2022. március 17 – április 29.
PLEASE SCROLL DOWN FOR ENGLISH
A Glassyard legújabb csoportos kiállítása négy olyan művész munkáit fűzi össze egy organikus és komplementer narratívába, akiknek alkotói gyakorlata az identitásuk megéléséből és léthelyzetük körülményeiből szükségszerűen és erőteljesen kikivánkozó válaszként is értelmezhető. Mind a négy alkotó munkájára jellemző a gazdag, organikus, burjánzó esztétikum, biomorfikus absztrakció érzékeny részletekkel, személyes témákkal, amelyek sokszor a nehezen megélt valóságon akarnak felülkerekedni. Mindannyian olyan kreatív energiákat csatornáznak művészi alkotásaikba, amelyeket máshol nem igazán élhetnek meg és amelyeknek egy személyes, elfojthatatlan önkifejezési kényszer a szünet nélküli belső forrása. A Glassyard galériában látható intuitív módon összeállt műtárgy-konstelláció bíztatásaképp is értelmezhető azok számára, akik hasonlóan gazdag és bátor kifejezési formákkal kísérleteznek, legyen szó a heteronormatív rendszer elleni küzdelemről, a kisebbségek elnyomásának problematizálásáról vagy az absztrakt, láthatatlan, külső erőkre és a társadalom egészére adott egyéni válaszokról.
Robert Gabris (1986) szlovák művész régóta a bécsi művészeti közeg része. A legtöbb munkája autobiografikus jellegű, saját testét mint queer testet térképezi fel. Új tájként tekint rá, amely folytonos reprezentációra szorul. A rajz kísérleti formáival foglalkozik, hetekig dolgozik egy képen, finom részletgazdagságuk kitartó munka eredménye. Műveiben elkötelezetten foglalkozik a társadalmi kirekesztés különböző formáival és a többségi társadalom normáival és korlátaival összeütköző queer testkép-tudattal. A Glassyard Galériában kiállított Insectopia című sorozata készítésekor fekete tintával készített tükörnyomatokat a teste olyan különböző részeiről, mint a keze, az ujja, a füle vagy a genitáliák, majd a formákat átrajzolva újraértelmezte saját testi valóságát. A galériában látható másik, Herbarium című sorozatában ábrázolt növények oly módon öltenek új színeket, hogy az már-már önkényes választásnak tűnik, és az önazonosság megkonstruálásának arra folyamatára emlékeztet, amely során elrugaszkodhatunk a velünk született társadalmi normáktól.
Bár Lukáš Hofmann (1993) főként a performansz területén dolgozik, praxisa számos más médiumra is kiterjed, legyen szó videóról vagy installációról, és mindemellett kurátori projekteken is dolgozik. Közösségi médiában használt nickje és művészi perszónája “Saliva”. A csehországi születésű, városi környezetben felnőtt “természet-gyerek” a performansz formátumát arra használja fel, hogy az előadók és befogadók felerősített jelenlétével feltárja a galériateren kívüli társadalmi disszonancia és elkeseredettség állapotát. Performanszai során társaival együtt csúszdázik múzeumi korlátokon, üvegtáblákhoz szorítva deformálja arcát, vagy cérnával és varrótűvel vörös vonalból képez hálózatot a szereplők teste között. Parfümöket fejleszt, amit az Élet és Halál vizeként állít ki. A galériában vetített Skin Come Leather című videójában végigkövethetjük, hogyan válik az állati bőrből emberi használatra alkalmas alapanyag, és hogy a bőr mint többrétegű metafora hogyan nyújthat teret a manipulációra, az (ön)pusztításra, az érzékiségre vagy a kizsákmányolásra is. Egy másik, Sospiri című performansza során egy mitikus opera bontakozik ki, amely középkori ruhát viselő fiatalok vízióit tárja fel: többek között harapásnyomokat hagynak a vazelinnel bevont bőrükön, és lélegzetet cserélnek egymás között.
Horváth Gideon (1990) alkotói gyakorlatára jellemzőek a queer és ökológiai elméletek, amelyek mentén évek óta alkot műveket és állítja ki őket a legfontosabb magyarországi művészeti terekben és külföldön egyaránt. Plasztikái anyagaként évekkel ezelőtt talált rá a méhviaszra, amely egyszerre könnyen formálható és reziliens természetének köszönhetően Horváth képes fluid és transzidentitások érzéki megjelenítésére. Munkái így egyszerre rezonálnak intim és személyes szinten, miközben társadalmi kérdéseket és kulturális referenciákat tematizálnak, mint az antik világ mitológiái, vagy a jelenkor queer közegének szubkultúrái. A kiállításban az Alvó hermafrodita antik szobrát értelmezi újra és ábrázolja felszabadult, ágens szereplőként erősen felbolygatott, burjánzó közegében.
Anna Zemánková (1908-1986) Olmützben, az akkori Osztrák-Magyar Monarchia morva városában született. Elmúlt már 50 éves, amikor – talán visszatérve gyermekkori álmaihoz –naponta festeni kezdett, minden nap reggel négytől hétig dolgozott növények ihlette spontán rajzain. Alkotásaival részben azt doglozta fel, hogy gyermekei elhagyják a családi házat. Zemánková az ön- és világleképezés létszükségletének kielégítéséért alkotott, amely még akkor is hajtotta, amikor csak hajnalban volt ideje rá, mielőtt rendes nagymama szerepébe bújt volna. Organikus növényeket ábrázoló pasztellkréta-rajzai – amelyek esetében magukat a képeket is növényeknek nevezte – a fékezhetetlenül feltörő kreatív erők vizualizációi. Autodidakta művész lévén, ki kellett találnia módszerét. Zamánková, az “art brut” vagy “outsider art” jellegzetes képviselője kijelentette, hogy kizárólag virágokat alkot. Feltételezhetjük, hogy a Haná vidék népviselete, a herbáriumok, az emlékművek és esetleg a szecesszió dekoratív ívei befolyásolták ebben a választásban. Már egy pillantás is biztosít bennünket arról, hogy ezek a virágok nem földi anyagból keletkeztek: baljóslatú misztikum vibrál bennük, és gyakran nem világos, hogy éppen szövetek, sejtosztódás, hínár vagy egy bolygórobbanás szemtanúi vagyunk-e. Az alkotó állítólag a földönkívüli civilizációk híve is volt: rajzain időnként térbeli testeket, képződményeket is megfigyelhetünk.
_____________
The Glassyard's latest group exhibition weaves together into an organic and complementary narrative the work of four artists whose creative practice can be understood as a response to the inevitable and powerful emergence of their identity issues and existential conditions. The work of all four artists can be characterized by a rich, organic, sprawling aesthetic, a biomorphic abstraction with sensitive details and deeply personal themes that often work to transcend a hard lived reality. All of them channel creative energies into their artwork that they cannot really experience elsewhere and for which a personal, irrepressible urge for self-expression is the restless inner source. The intuitively assembled constellation of artworks on display at the Glassyard can also be interpreted as an encouragement to those experimenting with similarly rich and innovative forms of expression, whether it be in the struggle against heteronormative systems, problematizing the oppression of minorities or individual responses to abstract, invisible, external forces and society at large.
Robert Gabris (1986) was born in former Czechoslovakia, but since years he’s active in the Viennese art scene. Most of his work is autobiographical: he discovers his own body as a queer body. He regards it as a new landscape that needs constant representation. He deals with experimental forms of drawing, working on his images for weeks, thus their richness in detail is the result of this persistent work. He is deeply engaged to reflect on different social exclusions and queer corporeality confronted by the norms and limitations of majority society. In this show two series are displayed: one titled Insectopia, where using of black ink, he made mirror prints of his body parts such as his hands, fingers, ears and genitals and then overdrew them to redefine the bodily reality. The other series titled Herbarium, the depicted plants are taking on new colors in a way that seems almost an arbitrary free choice, and is reminiscent of the process of identification in which we have the opportunity to override the social norms we are born with.
Although Lukáš Hofmann (1993) works mainly in the field of performance, his artistic practice reaches out to various other fields and media like video and installation and he is also busy as a curator. His means of expression and artistic strategies are difficult to pin down, like a sandpit: the words that come to mind are “flowing”, “association” and “textures” just like his nickname “Saliva”. A nature child living within urban surroundings originally from Czech Republic, he uses performance as a means to create archipelagos of increased presence that explore the feelings of desensation and dissociation awaiting outside the gallery door. Along with his peers, he slides down museum handrails, deforms his face by pressing it against panes of glass and forms a red line between his body and theirs using thread and a sewing needle. He develops perfumes and exhibits them as Waters of Life and Death. In his video titled Skin Come Leather, exhibited now in the gallery, we can see the process of how skin becomes leather and how skin as a multi-layered metaphor becomes a space for manipulation, (self)violation, sensation, or exploitation. In his other work titled Sospiri, a mythical opera unfolds to reveal visions of a troupe of youths in medieval dress, leaving bite marks on skin covered in petroleum jelly and exchanging units of breath.
The creative practice of Gideon Horváth (1990) is characterized by queer and ecological theories, along which he has been creating works and exhibiting them for years in the most significant art spaces in Hungary and in some noted spaces abroad. Some years ago, he discovered beeswax as the material of his sculptures. Due to the easy formability and resilience of this material, he is able to map and accurately visualize fluid and trans identities. His works therefore echo on a very intimate and personal level, while addressing social issues and cultural references such as the mythologies of the ancient world or the subcultures of the queer milieu of the present. In the exhibition, he reinterprets and represents the ancient sculpture of the Sleeping Hermaphrodite as a liberated agent, a self-conscious and autonomous character in a highly agitated and proliferating context.
Anna Zemánková (1908-1986) was born in Olomouc, a Moravian town of the then Austro-Hungarian Monarchy. She was over 50 when – perhaps in a return to her childhood dreams – she began painting daily, working every day from four to seven in the morning to createspontaneous drawings inspired by plants. With her drawings, she overcame the experience that her children left the family house. For Zemánková, creation always meant to fulfill her bare necessities of self- and world-mapping, which drove her even when she had time for this kind of discovery only at dawn before she would have dressed up as her role as a grandmother. In the case of her plants, because she called the images themselves plants, the pastel chalk drawings of organic and biomorphic entities are pure visualizations of universal and unstoppable creative forces. Being a self-taught artist, she had to devise her method. Many reasons come to mind why Zemánková stated that she exclusively created flowers. We may assume that her preference was influenced by the folk costumes of the Haná region, herbariums, and memorials, or perhaps even decorative curves of art nouveau. However, even a mere glimpse assures us that these flowers were not formed from terrestrial matter. They often vibrate with an almost ominous mystique, and in her drawings, we may occasionally observe spatial bodies and formations (allegedly, she was a firm believer in extraterrestrial civilisations). It is often unclear whether we are witnessing tissues and division of cells, seaweed, and amorphous protozoa, or planetary explosions. A rich selection of her drawings was shown at the 55th Venice Biennale’s central exhibition in 2013.